Bukovi Márton (1904. december 10. – Budapest, 1985. február 11.) 11-szeres válogatott labdarúgó, középfedezet, edző.
Bukovi Márton játékosként is nagy volt. Kevesen tudják, hogy az
Ékszerészek II. osztályú csapatában játszott. Olaszországból jött haza 1926-ban, mert nálunk ekkor vezették be a profizmust, és itthon szerette volna kamatoztatni a képességeit. Elment tehát a Hungária útra, és ott próbajátékra jelentkezett. Feldmann Gyula edző még nem ismerte a fiatalembert. Fél órán át figyelte minden mozdulatát. Az ideges Bukovi nyilván nem azt nyújtotta, amit tudott, mégis elkeseredett, amikor Feldmann így szólt hozzá: - Menjen haza fiam. Meg kell még erősödnie. Egy év múlva jelentkezzék. Bukovi szó nélkül elment, de nem haza, hanem a szomszédba a Fradihoz. A zöld-fehérek edzője Tóth-Potya István volt. (aki mellesleg Feldmann sógora) Ő tárt karokkal fogadta. Egyenesen az irodába vitte, ahol azonnal szerződtették. Nem telt bele fél év, Feldmann is rájött a tévedésére. Befutott az élvonalba, s válogatott is lett. Középfedezet volt. Ez a poszt akkoriban a csapat gerincét jelentette. A védőjáték és a támadások szervezése, a csapatmunka irányítása egyaránt ebbe a feladatkörbe tartozott. Igazi hadvezérként tevékenykedett a pályán. Európa legképzettebb középfedezetei között tartották számon.
Bár játékosként is kiváló volt, de igazán nagyot edzőként alkotott. Persze számunkra a legfontosabb, hogy háromszoros bajnok lett az MTK-val. Ebből kétszer a világ akkori legjobb klubcsapataként számon tartott, Grosiccsal, Bozsikkal, Puskással stb. felálló Honvédot előztük meg. Mellesleg kupát is nyert a csapatunkkal és volt szövetségi kapitány is. De edzőként kétségtelenül forradalmasította a világ akkori labdarúgását. A világon mindenütt az 50-es években és az azt megelőző évtizedekben az ugynevezett WM rendszert játszották. Bukovi az 5 csatár közül egyet - Hidegkutit - hátrább vonta. Ezt vette át tőle Sebes az Aranycsapattal, majd a brazilok fejlestették tovább e rendszert és terjesztették el 4-2-4 néven, úgy hogy egy középpályást is hátra vontak.
Egy ma is megszívlelendő gomdolat Bukovitól:
Szellemi és erkölcsi vonatkozásban is nagy feladatokat kell megoldani. Erõs önzési hajlam, önérvényesítõ törekvés jellemzi az ifjúkort. A labdarúgás tehát jellegénél fogva kiválóan alkalmas az önzõ, önérvényesítõ törekvések legyõzésére és a jó közösségi szellemû, önfeláldozó ember kialakítására. A klubszeretet nevelésén keresztül egyenes út vezet a hazaszeretet érzéséhez. Akaraterõre, fegyelmezettségre, önuralomra, küzdõképességre, az ellenfél megbecsülésére, továbbá a megfigyelõképességre, az emlékezésre, a figyelem összpontosítására feltétlenül szükség van a mérkõzéseken, tehát ezeket a képességeket az évi edzések folyamán tervszerûen és tudatosan kell fejleszteni.