Cikksorozatunk legutóbbi részének végén képzeletben körbe jártuk a nézőteret. Egy stadionnak azonban számos a nézők számára láthatatlan, de a sportolók számára nélkülözhetetlen része is van. Mit rejtett el  a lelátó az avatatlan szemlélő elől? Nyilván kapásból mindenki rávágja: öltözőket. Ez persze igaz, de sok egyebet is. Öltözőből kb. 10 volt, a hozzájuk tartozó zuhanyzókkal. Ezek a földszinten és az első emeleten helyezkedtek el. Alattuk a játékos kijáró környezetében raktár és technikai helyiség volt. A földszinti folyosó végéből nyíltak az edzőtermek, itt volt a cselgáncsozók, a súlyemelők és a boxolók otthona. Ugyancsak a földszinten bár egy-két lépcsőfokkal feljebb volt a főbejárat a portás fülkével és a fogadó térrel.

Mire gondolhat itt Garami József? Talán arra, hogy gyerekkorában is ugyanígy nézett ki itt minden.

Az első emeletről nyílik a díszpáholy amitől mindkét irányba egy-egy hosszú folyosó vezetett. A Törökbecse utcai szárnyon öltözők és irodák voltak, a másik irányban volt a büfé, a gondnoki lakás és további öltözők a folyosó lelátó felőli szűk oldalát raktárként hasznosították. De az igazán izgalmas világ még egy szinttel feljebb volt. Odafenn maga az édenkert várta a sportolókat. „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk…” A mi kis paradicsomunk. A szertár. A vakolat ugyan már évtizedekkel ezelőtt is omladozott, de a szertár felszereltsége példás volt. Megtalálható volt itt a cipőktől a mezekig és a labdáktól a gerelyekig minden felszerelés, amire egy sportolónak szüksége lehetett. Az edzésekhez szükséges sportszereket bárki megkaphatta, nem volt a szakosztályoknak féltve őrzött magántulajdona. Miért is lett volna? Miért ne erősíthettek volna ugyanazokkal a súlyzókkal a boxolók, amit az atléták vagy a focisták használtak?  A sportolók innen kapták személyes felszerelésüket is. A cipőpertlitől az anorákig ingyen! Aki emlékszik még arra az időre az tudja, nagy dolog volt, hogy nem kellett fizetni a felszerelésért, de talán még nagyobb, hogy volt felszerelés. Amikor a boltokban az eladók rendszerint a különböző árukat kereső vevőknek azt mondták: hiánycikk, akkor itt tele voltak a polcok. Persze minden itt sem lehetett. De ami nem volt, az is volt. Na jó, ez a képtelenség úgy gondolom magyarázatra szorul. Engedjétek meg, hogy ezt egy személyes példámmal magyarázzam meg. Úgy tíz éves lehettem, amikor először tettem be a lábam sportolóként a stadionba. Edzőm – Panni néni – elmondta, felszerelést csak az igazolt sportolóknak adnak, ezért másnapra hozzak egy fényképet az igazolásom elkészítéséhez. Hogy akkoriban mekkora kaland volt Budapesten egy nap alatt fotót csináltatni, azt nem részletezem, nem tartozik ide. Elég legyen annyi, hogy másnapra megvolt a kép és ezért még a suliból is lóghattam egy napot. Esztergomi Laci bácsitól megkaptam a kis kék könyvecskémet és indultam volna az öltözőbe, de rám szóltak: most már MTK sportoló vagyok, MTK dresszben kell edzenem. Menjek a szertárba, kapok nadrágot, mezt, tornacipőt (valódi kínait!) melegítőt és szöges cipőt. Percekig álltam és levegő után kapkodtam. Szöges cipő! Igazi szöges! Mint amilyen csak a legnagyobbaknak van, mint Rózsa Pista bácsinak, meg Mohácsi Peti bácsinak. Ez akkor egy beteljesült állom volt. Képzelhetitek a csalódásomat ezek után, mikor a szertárban úgy tíz pár cipő felpróbálása után kiderült az én méretemben nincs szöges cipő. Majdnem elsírtam magam. De a szertáros Fekete Éva néni azonnal megvigasztalt. Sebaj mondta, menj oda Tóni bácsihoz (elnézést, ha rosszul emlékszem a nevére) csinál neked szöges cipőt. Tóni bácsi megcsinálta. Ő ugyanis az MTK cipésze volt. Így lett nekem alig pár napon belül méretre készült futócipőm. A szertárhoz ugyanis egy komplett cipész műhely és szabó műhely is tartozott.

Mai fejjel, a mai fiataloknak, akik a fogyasztó társadalomhoz és a plázák árubőségéhez vannak szokva valószínűleg nehezen érthető, mit jelentett ez akkor nekünk, ifjú sportolóknak. Azt, hogy itt fontosak vagyunk, itt gondoskodnak rólunk, itt szeretnek minket, itt számítanak ránk. Az MTK-nak nem kellett megszerettetni magát velem, engem apám babakocsiban tolt ki először meccsre, de a többiek kezdő sporttársaim többnyire nem MTK szurkolóként kerültek ide. De itt többségük azzá vált. Persze nem mindenki. De olyan nem fordulhatott elő, hogy az öltöző falát valaki egy Fradi, Dózsa vagy akár Santos képpel díszítse. Mi MTK-sok voltunk. Büszke MTK-sok.